fuggetlenszinhaz

Örök Mozgó – Romani Filmfesztivál: Beszélgetés a cigány színházakról

Azt hiszem én érkeztem legelőször a beszélgetés helyszínére. Nem volt ott senki, csak én meg egy tál pogácsa, ami rögtön pozitívum volt számomra.

Később megérkezett az az úr, aki nagyon szereteti a cigány zenét, természetesen a beszélgetés közben is előhozakodott a témával (nem bírta ki). Rá is szólt a házigazda viccesen, hogy most nem cigány zenéről, hanem cigány színházról beszélgetünk

Este hét órakor pontosan elkezdődött a beszélgetés, és nagy meglepetésemre valóban a cigány színházról ment az eszmecsere (ha nem a saját fülemmel hallom el sem hiszem, komolyan). Ugyanis tapasztalataim szerint, az ilyenfajta „kerekasztal” beszélgetéseken, mindenről szó van, csak arról nem, amiért a naiv hallgató eljön. Olyan érzése van ilyenkor a „naiv hallgatónak” mintha mindenki eszeveszett tempóval próbálna valamilyen kiutat találni a probléma súlyossága alól. Eme technika végigviteléhez két lépés van:

Első lépés: Udvariasan elismerjük a azoknak az embereknek produkcióját, akik a későbbiekben segíthetik a munkánkat. A többivel nem kell foglalkozni.

Második lépés: Magunkról beszélni. De nem olyan kispolgári módon, hogy közben meghallgatjuk a másikat, maximum úgy tenni (de az már kedvesnek minősül). Minél több, annál jobb.

Valószínűleg úgy gondolják, hogy a „PestiEst”-en kívül itt is a reklám helye van.

Hála Istennek, erre május 18-án az Örökmozgóban nem került sor.

Én úgy mentem oda, hogy lesz, ami lesz. Próbáltam a kerekasztal beszélgetésekről, gondosan fölépített sztereotípiáimat hátrahagyni. Elárulom, nem sikerült. Mivel ahhoz az asztalhoz ültem, ahova később a meghívott művészek (beszélgetők) ültek. Nagyon nagy nyomás nehezedett rám, amikor észrevettem, hogy én elől ülök, mikor egy jól megszokott „kerekasztal megbeszélésen” ilyet nem lehet! Sértés! Hiszen vannak azok, akik elől ülnek, és vannak azok, akik hallgatják a beszélgetést. Félreértés ne essék. Nem a szakmai rátermettségüket vonom kétségbe! Arra a magától értetődő tényre szeretném felhívni a figyelmet, hogy fölösleges egy beszélgetésen kiemelni bárkit is. Hiszen akkor vannak, akik alul vannak, így már nincs annyi jogosultságuk hozzá szólni a dologhoz. Így természetesen a következmény az lesz, hogy a „kerekasztal” nem kerekedik, hanem majdnem olyan mintha tévét nézne az ember, annyi különbséggel, hogy otthon a TV előtt lehet böffenteni.

Zavaromban ültem is volna máshova, de Lökös Ildikó az est moderátora rám szólt, hogy: „Nyugodtan maradj, ott ülsz, ahol akarsz.” Ez volt a második pozitívum. A „kerekasztal” tényleg „kerek” volt, nem éreztem különbséget köztem és a megjelent rendezők között. Persze azok az urak és hölgy, név szerint: Bagó Bertalan, Balogh Rodrigó, Lengyel Anna, Mohácsi János, Szőcs Artúr – sokkal tanultabbak, mint személyem. A helyzetben nem volt különbség. Egy órára emberek lehettünk, akik beszélgetnek a cigány színházról. Az első, akit kérdeztek: Balogh Rodrigó. A „Tollfosztás” rendezője és a Független Színház tanítója arról beszélt, hogy célja: „Szakmailag rátermett színészeket tudjon kiképezni és biztonsággal elindítani a színházi struktúrában.” És ami még fontos: „Ezekben a fiatalokban egy közös van, mindannyian nehéz sorsúak” Ez a két idézett mondat Rodrigótól, összefügg egy harmadik gondolattal, amit többször hallottam tőle a próbák során: „Nem az a lényeg, mi okozza a nehézséget, hanem az, hogy hogyan kerekedsz felül rajta” Önmagához híven, nem is próbált kibújni a kérdés súlya alól:„Hogyan tovább? Hogy lehet felülkerekedni?” Ez egy fontos kérdés, amin mindenki bátran törheti a fejét a buszon, otthon, stb. Bár azt meg kell jegyeznem, hogy válaszolni is érdemes rá. Egy példa, Rodrigó válasza: Független Színház.

Ez a válasz nem csak neki biztosít továbblépést, hanem a fent említett nehéz sorsú fiataloknak. Következtetés: Lehetőséget ad másnak is a felülkerekedés nem egyszerű, ám színes küzdelmében.

Mohácsi János a következő. Ez az úriember rendezte a „Csak egy szög” című előadást.

Idézem: „A színészeket megkérdezem, mit gondolnak az adott jelenetről, poénról. Van, hogy megszavaztatom őket. Hiszen valószínűleg szociálisan érzékeny, tapasztalatból dolgozó emberekről van szó. Netán olvas is.” Hát igen. Ez is azt mutatja, mennyire többre megy egy előadás (akár…) ha az emberek összedolgoznak. (Akár egy ország is jobban működhetne, ha lenne összhang.)

Ott volt még az „EMKE volt egyszer egy kávéház…” című darab rendezője Bagó Bertalan.

Ő rögtön az elején be-kávézott, aztán heves kézmozdulatokkal magyarázott. Annyira lekötötte a figyelmemet a bravúros gesztikulálása, hogy amit mondott, arra sajnos nem emlékszem. Viszont az előadás amit rendezett csodálatosnak tartom. Lenyűgöző darab. Nagy kár, hogy már nem játsszák.

A soron következő, hölgy kreatív producerként vett részt a „Szóról Szóra” című előadásban. Lengyel Anna. Azt is elmondta nekünk, hogy ez az úgynevezett „verbatim” előadás mód, ami görög szóból ered, és azt jelenti: „szó szerint”. Azt is mondta, hogy lehet, hogy azért közelítették meg ilyen módon az előadást, mert nem volt elég fantáziája. Amit el is hiszek. De azért kreativitása biztos, hogy van, mert jegyezzük meg egy ilyen munkát (aminek érdekében tíz vidéki településre elmentek interjúzni) összefésülni, nem kis feladat.

Végezetül: Szőcs Artúr. „Cigánytábor az égbe megy”. Ha a szótárba illusztrálnom kellene a „művészlélek” fogalmat, az ő képét helyezném be. Félre a tréfát. Ahogy beszélt az alkotásáról érezni lehetett benne a megbízható embert, aki soha nem adja föl, és ennek tetejébe még fel is ismerte az akadályt, de tovább megyek: tanulságot is levont. Meg is mondom, miből gondolom ezt. Artúr szavaival: „Rengeteg helyre mentem a színdarab ötlettel. A felületesek azt mondták: Nem, mert a címében benne van, hogy cigány. A kicsit mélyebbre látók meg azt mondták, hogy: Nem, mert lovat lopnak benne…”

Kérdések: Miért van az, hogy akinek szociális érzékenysége nem engedi, hogy kimondatlanul maradjanak dolgok, sőt igyekszik a megoldásra törekedni, annak kevesebb a pénze és szava halkabb, mint akinek meg lenne minden lehetősége, hogy pénzét a fejlődésre fordítsa. Ez utóbbinak azonban meg se morális se szociális érzékenysége nincsen. Miért? Miért kellett Szőcs Artúrnak annyit járkálnia? Miért nem játsszák például: a „De Jajj” című előadást? Miért játsszák még mindig a „Cigányok” című előadást?

Tóth Istu

2013.05.19.

Nemrég volt szerencsém megnézni a Billy világa című darabot Szőcs Artúr rendezésében.  Előzőleg nem hallottam a darabról, csak annyit, hogy Billy süket, és ezt dolgozza fel a darab. Kettős érzéssel ültem be. Egyfelől nagyon kíváncsi voltam, mivel nem sokat tudok a témáról, másrészt viszont féltem egy kicsit, nehogy valami szájbarágós előadás legyen arról, hogy tiszteljük a sérült embereket. Szerencsére nem az lett.

A darab azonnal magába szívta a nézőt, és végig nem engedte el. A nyitókép nagyon érdekes volt. Figyeltünk egy hétköznapi családot, ahol veszekszik a két testvér, a szülők pedig ide-oda szurkálnak mindenkinek, majd a jelenet közepén egyszer csak az asztal alól felbukkan Billy, és megkérdezi a maga nehézkes beszédével, hogy „Most mi van?”. Az őt alakító Telekes Péter nagyon jól megjelenítette Billy beszédmódját. A legkevésbé sem volt erőltetett. A fiú kérdésére a darab közepéig nem kapunk választ. 

Nagyon tetszett, ahogy a színdarab feldolgozza a hallássérültség témáját. A félelmem azzal kapcsolatban, hogy szájbarágós lesz a darab, már az első jelenet végén elszállt. Az író Nina Raine nem finomkodott. Először persze jöttek a kellemes dolgok, mint összetartás, közös események. Aztán a kínos kérdések végül a válaszok, amelyeket senki nem akart beismerni. A jelelésnek bizony komoly határai vannak, és kemény a részvétmentes ranglista a sérültek között. Örülnöd kell annak, hogy megsüketülsz. Valljuk be, nem ezeket hallja először az ember, amikor a halláskárosultakról esik szó. Billy szerelme Sylvia (Bata Éva) először könnyedén mesél a saját életéről és sérültségéről.  Arról hogy ő lentebb van a halláskárosultak hierarchiájában, de ahogy egyre jobban veszíti el hallását, egyre feljebb kerül. A csúcson a teljesen siket-némán születettek állnak, mivel nekik a legnehezebb az életben. Ők érdemlik a legtöbb elismerést. Fontos kiemelnem, hogy elismerést és nem részvétet.  Később kiderül, hogy ez a közösség milyen kemény is tud lenni. Pont ezért.  Az ember nem kaphat közöttük részvétet, hiszen minél jobban romlik az állapota, annál feljebb kerül a ranglistán.

A másik fontos kérdés, amit felvet a darab, hogy mi történik, ha egy sérült emberen azzal akarunk segíteni, hogy nem úgy neveljük mintha sérült lenne? Ezt a kérdést talán nem is válaszolja meg egészen. Rengeteg érvet és ellenérvet sorakoztat fel, mint például: Billy megtanult szájról olvasni, mert az anyja rengeteget foglalkozott vele, és ezért járhatott rendes iskolába. Billy viszont rettentően szenved attól, hogy nem fogadják el az ő sérültségét. Ezen felül a sérültek között a hierarchia alján volt, mivel sérültként nem tud jelelni. A rengeteg érv végén a nézőnek van lehetősége eldönteni mit tart helyesnek.

Az egyetlen apró problémám a darab végével volt.  A történet két szála nagyon szépen kiegyenlítette egymást. Mikor a családi szál lefelé tartott a munka, szerelem, önállóság épp felfelé és fordítva.  Viszont a vége mindkét szálon hirtelen oktalanul jóra fordult. 

ISMÉT ELÉRKEZETT AZ A RÉSZ, AHOL KÉNYTELEN VAGYOK LELŐNI A DARAB FONTOS ESEMÉNYEIT.

Billy a munkája közben bűncselekményt követett el. Kitalált beszélgetéseket amik alapján elítéltek embereket. Emiatt megromlik a kapcsolata Slyviával is. A családjától meg egyébként is tajtékozva költözött el. Ez három komoly probléma Billy életében, de mégis egy jelenetben akarták feloldani őket a legvégén.

A családot értem. Szerették Billyt persze, hogy örülnek, mikor visszajön, és megtanulnak jelelni a kedvéért. Sylviát is értem, mert bár szakítottak, azért mégis csak szeretik egymást, de az, hogy újra összejönnek, hitelesebb lett volna egy külön jelenetben. Viszont az a szál hogy Billy bűncselekményt követett el feldolgozatlan maradt. Meg lett említve egy lehetséges börtön, meg felülvizsgálat, de maga az ítélet nem derült ki.  Szerintem egy félmondatot csak megért volna.

Összefoglalva, szerintem a végére egy vagy másfél jelenet még elfért volna. Így nagyon a klasszikus drámákra hajazott ahol minden hirtelen átfordul rosszból a jóba, de mivel ez elég realisztikus darab itt engem nagyon kizökkentett.

Ettől függetlenül viszont mindenkinek nagyon javaslom a darab megnézését. A zseniális alakításokon túl a téma feldolgozása miatt.

Boros Tamás

U.I.: Nem tudom, hogy kinek az ötlete volt a lépcsőszekrény, de ha lesz saját házam és abban lesz emelet, akkor tuti ilyen lesz benne a lépcső.

Nézői vélemények

Nem rég volt szerencsénk látni Pintér Béla által írt és rendezett Parasztopera c. darabot.
A darab főleg a falusi embereket érintő sztereotípiákkal dolgozik: ivászat, régies nyelvezet, autentikus népdalokban fejezi ki magát mindenki… szóval a szokásos.
A történet rendkívül egyszerű (vagy csak annak látszik). Két fiatal rettentően szerelmes egymásba, és ezért (meg mert a lány terhes) össze fognak házasodni. A lány városi, de igyekszik beilleszkedni a férje környezetébe (próbálkozik a pösti), persze a szülei nem örülnek ennek a házasságnak (pontosabban az anyja nem, az apja meg papucs), mert nem szeretnének a lányuknak ilyen életet. A férj falun éldegél a családjával, akik nagyon szeretik az arát (amikor csöndben van), és annak családját. Van még egy örökbefogadott lány is a férj oldaláról, aki szerelmes a bátyjába (csak mostoha), és annyira nem örül a házasságnak. Meg annak sem, hogy az apja eladta két hold szőlőért egy alkoholistának. Szóval ez a kis vidám csipet csapat nekifog, hogy összeadja a fiatalokat. Ennyit a nyitóképről meg a sztoriról röviden, többet nem érdemes elmondani, mert csak lelőnénk a poénokat (mintha nem lenne benne elég).

Magáról a darabról:

Sztereotípiák:

A darabban rengeteg sztereotípia jelenik meg. Mint a falusiakat, mint a nagyvárosiakat érintő képek. A falusiak népviseletben népdalokat énekelve éldegélnek az állataik között. A városiak zakóban meg párducmintás feszülős ruhában feszítenek, és közben igyekszenek udvariasan úgy viselkedni mintha ők is falusiak lennének (hogy ne tűnjenek ki annyira).
A darab ezeket a sztereotípiákat nagyon könnyed humorral teljesen kifordítja, így nem lesz sértő senkire nézve (viszont annál viccesebb lesz mindenkinek). A két kultúra találkozásánál elhangzó kedves és udvarias (és jól időzített bazdmegekkel megtűzdelt) párbeszédektől mindenki könnyesre nevette magát. Elsőként a falu, majd az egész társadalom kritikája jelenik, meg, majd a darab ennél is tovább mutat. Bár a darab több társadalmi réteget is kritizál, valahogy mégsem sért senkit. Az egyik az, hogy az egész teljesen nonszensz, a másik, hogy minden karakterben van valami, ami miatt szerethető (igen még a vasutasban is).

A szöveg (ének):

Mint a darab címéből sejteni lehet, ez egy opera (tehát énekelnek benne). A dalok hangulata remekül el volt találva (Itt külön dicséret a zenészeknek a remek játékért), de ez egy operánál el is várandó, bár színpadon végig énekelni egy teljes estét – prózai színészek számára – nem könnyű feladat. Ami viszont igazán fontos az maga a szöveg. A „parasztias fogalmazás” mellett végig ott volt egy nagyon pontos és finom komponálás. Az ember azt érezte, hogy a színészek tényleg spontán szövegeket mondanak mégis minden „rím hiba” is a helyén volt. A mondanivaló nagyon szépen átjött mindig (mondjuk elég lényegre törő volt). Azt kell, mondjam, hogy a szöveg nagyon szépen fenntartja az érdeklődést, és a néző figyelmét végig magára vonja.

A színészekről:

A színészi játék is nagyon szép volt. Nagyon jól kihasználták a szövegből adódott lehetőségeket. A vőlegény - Pintér Béla (mindenes)- és leendő felesége - Nagy-Abonyi Sarolta (én ezt a párosítást láttam) - nyitó párbeszéde már annyira berántja a nézőt, hogy utána minden apró hatása a darabnak remekül működik. A történet során egyensúlyban voltak a szerepek, nem is lehetett, külön kiemelni egy főszereplőt. Így minden felmerülő probléma egyenlő figyelmet kap és a színdarab ad lehetőséget a nézőnek arra, hogy saját maga gondolja át és ítélkezzen egy-egy problémán (persze csak a nézőtéren és magában.)

A történet:

A történet a maga egyszerű kezdéséből rengeteg csavaron keresztül olyan izgalmas és feszes sztorit hoz össze, amelynek a végén az ember meglepődik, hogy „máris vége?”. Én is elnéztem volna még egy darabig. Bár először féltem attól, hogy lapos lesz, de az állomásfőnök - Thuróczy Szabolcs – remek berobbanása következtében beindult az események lavinája.

ÉS ELÉRKEZETT AZ A PILLANAT, HOGY NEM TUDUNK ANÉLKÜL ÍRNI, HOGY EL NE ÁRULJUNK RÉSZELTEKET. SZÓVAL, AKI NEM LÁTTA MÉG A DARABOT AZ NÉZZE MEG ÉS UTÁNA FOLYTASSA AZ OLVASÁST.

Ami szúrta a szemünket:

A parasztgazda miért adja el két hold szőlőért a nevelt lányát, hiszen nagyon sok hektár van már így is a tulajdonában?

A másik az állomásfőnök és a cowboy személye. Amíg nem jelennek meg együtt a színpadon olyan érzése van az embernek, mintha a kettő figura ugyanaz a személy lenne. Én személy szerint először azt hittem, hogy ugyan az a színész.

Ettől függetlenül egy nagyon jó darabnak tartjuk, és erősen gondolkodunk az újranézésén. Minden korosztály számára élvezhető, és mivel humor és dráma is megjelenik benne, az eltérő műfajok kedvelőinek is ajánlhatjuk.

Tisztelt Igazgató Úr!

A Cigányok c. darab kapcsán merült fel a nyílt levél megfogalmazásának ötlete, miután a Független Színház Peer Gynt ösztöndíjasaiként megtekintettük az előadást. Közös érdekek miatt azt gondoljuk, feltétlenül szükséges, hogy reagáljunk a látottakra, mint roma és nem-roma származású, színházzal foglalkozó fiatalok. Úgy véljük, ennek a darabnak a jelentősége nem elhanyagolható, sőt a hatása mindkét társadalmi csoportra meghatározó, éppen ezért nagyon fontosnak tartjuk, hogy néhány jelentős kérdésre választ kapjunk.
A társadalomábrázolás és kulturális hitelesség kérdéskörére szeretnénk levelünkben elsősorban reflektálni.

Ezért az első kérdésünk, hogy hívtak-e a dramaturghoz roma szupervízort?

Azért merült fel a kérdés, mert már a viszonylag koherens első részben sem volt hiteles a cigányság ábrázolása. Az első nagy hiba – és ez nem szubjektív vélemény, hanem kultúrantropológiai tény – az eltérő cigány csoportok kultúrájának összekeverése. A cigányprímások feleségei nem járnak népviseletben – a rózsás szoknya és kendő az oláh cigányok ruházata – más népcsoport, mint a muzsikus cigányok, ebből adódóan nem viselnek ilyesmit. Hasonlóan hiteltelen, hogy a cigányprímás a hegedűjével csapkod. A muzsikus cigány ember azt a tárgyat nem teszi tönkre, amellyel magának és a családjának pénzt keres. Úgy vigyáz rá, mint a szeme fényére.

Volt-e célja a kultúrák összekeverésének?

A roma szokásoknak nem része, hogy a halottat otthonába visszük, és ott siratjuk meg. Ahogy az sem jellemző a cigány közösségek tagjaira, hogy teljesen érdektelenek legyenek hozzátartozóik gyilkosainak kilétére vonatkozóan.

Milyen népcsoporttal kapcsolatban merült fel ez a szokás? Honnan emelték be?

Véleményünk szerint a roma fiatal házasokra nem jellemző, hogy szexuálisan közösülnének a családtagjaikkal vagy bármilyen rokonukkal. Ez csupán egy rossz szándékú sztereotípia, amelynek az ily módon történő felszínes ábrázolása, és az előítéletek effajta legitimmé tétele mélységesen felháborított mindegyikünket.

A felravatalozott halott mellett lezajlott közösülés, a legkritikusabb része a darabnak. Nem csak azért, mert visszaigazolást ad a Jeszenszky Géza féle téves tézisnek*, de azt is sugallja, hogy a cigányok magatartásuk miatt kvázi megérdemlik a halált. Nem érthetjük, hogy egy emberközpontú, szakmai igényességéről híres színház, hogyan állíthatott elő ennyire sértő és félrevezető előadást. Véleményünk szerint a jelenlegi társadalmi helyzetben a közönség megfelelő véleményformálása érdekében felelősségteljesen, átgondoltan kellett volna létrehozni ezt a színdarabot, főként azért, mert ez az egyetlen előadás a hazai kőszínházi struktúrában, amely ezzel a témával foglalkozik.

Ismerte-e a darab írója a Jeszenszky Géza -féle tézist? Ha igen, emiatt rakta-e be a darabba az említett részt? Ha nem milyen alapon emelte be a vérfertőzést?

A darabban továbbá elhangzik, hogy nem lehet megvágni a halottat. Ez a babona az észak-amerikai indián törzsek között létezett, nem cigány közösségeknél. Ez a tévedés is felveti azt a kérdést, hogy volt-e roma szupervízor a próbafolyamat alatt, és nem csak sztereotípiákra építkeztek. Ezen felül felmerül egy korszakbeli probléma is. A babonák napjainkra nagyrészt kikoptak az európai kultúrákból. Így még ha létezett is volna hasonló hiedelem bizonyos elszigetelt cigány közösségeknél, akkor is elképzelhetetlen lenne, hogy egy 21. századi család gátolná hozzátartozójuk gyilkosának felkutatását azzal, hogy ellopja az áldozat holttestét és nem engedi a közelébe a nyomozást végző rendőröket.

Tudnak-e konkrét példát felhozni arra, hogy egy család akadályozta a hozzátartozó gyilkosának felkutatását?

Kétségtelen, Tatárszentgyörgyön a négy éves Csorba Róbertet és édesapját az ellenük elkövetett gyűlölet-bűncselekmény elkövetését követően, a család valóban biztonságos helyre vitte, tekintettel arra, hogy még életben voltak. Kérdéses azonban, hogy mennyiben a tatárszentgyörgyi gyűlölet-bűncselekményt illusztrálta a második felvonás. Idősebb férfi áldozata ugyanis nem a tatárszentgyörgyi, hanem a tiszalöki gyilkosságnak volt.

Szándékosan lett összekeverve a két gyilkosság?

A színdarab lezárása két okból volt problémás, és ezeket meg kell említenünk, bár mi is úgy gondoljuk, hogy a művészi szabadságot nem illik kritizálni. Az egyik ok az volt, hogy az utolsó monológ az anya a darabban egyetlen szerethető, pozitív és főként valamelyest koherens karakterét is lerombolja. Érthető volt felháborodása, de annak oka (boncolástól való babonás félelem), időzítése, illetve az, ahogy a közönséget megátkozza csak rontott a karakter megítélésén. Az átok ellenszenvet váltott ki az egyetlen szerethető szereplőre vonatkozóan. Olyan érzést keltett a nézőben, mintha őt próbálná vádolni a történtekért. Ez persze valahol érthető, hiszen az, hogy Magyarországon mekkora a rasszizmus mértéke az, valahol a társadalom egészének (cigány, nem cigány, kínai, nem kínai, stb. emberek) felelőssége. Itt azonban konkrét gyilkosságról volt szó, amelynek konkrét elkövetője volt, illetve konkrét közalkalmazottak, azzal, hogy rosszul végezték munkájukat, akadályozták meg az elkövető kézre kerítését.  Mindezzel nem vádolható az egész társadalom, illetve nem átkozható meg ebből kiindulva az egész közönség.

Mi volt a célja a közönség megátkozásának? Számoltak az ellenszenvvel, amit ez kivált? Ha igen, ez volt a szándék?

Bízunk benne, hogy sem szakmailag, sem emberileg nem hagy minket válaszok nélkül. Hozzátesszük, hogy nem támadni szeretnénk a Katona József Színházat és annak igazgatóját, kollégáit. Úgy gondoljuk, hogy ezt a színdarabot Ön/Önök a téma átfogó ismerete nélkül hozták létre. Azonban szeretnénk bízni abban, hogy jó szándékkal mutatták be azt.

Tisztelettel!

A Független Színház Peer Gynt ösztöndijasai.

*„Azért van, hogy olyan sok roma szellemileg leépült, mert a roma kultúrában megengedett, hogy testvérek, vagy unokatestvérek házasodjanak, vagy akár anélkül szexuális életet éljenek egymással” – ez a mondat szerepel angolul Jeszenszky Géza volt külügyminiszter, jelenlegi norvégiai és izlandi nagykövet egyetemi jegyzetében, amiből Jeszenszky a Budapesti Corvinus Egyetemen tanít.

http://index.hu/belfold/2012/10/26/jeszenszky_geza_szerint_a_romak_kozott_hazasodhatnak_a_testverek/