fuggetlenszinhaz

Örök Mozgó – Romani Filmfesztivál: Beszélgetés a cigány színházakról

Azt hiszem én érkeztem legelőször a beszélgetés helyszínére. Nem volt ott senki, csak én meg egy tál pogácsa, ami rögtön pozitívum volt számomra.

Később megérkezett az az úr, aki nagyon szereteti a cigány zenét, természetesen a beszélgetés közben is előhozakodott a témával (nem bírta ki). Rá is szólt a házigazda viccesen, hogy most nem cigány zenéről, hanem cigány színházról beszélgetünk

Este hét órakor pontosan elkezdődött a beszélgetés, és nagy meglepetésemre valóban a cigány színházról ment az eszmecsere (ha nem a saját fülemmel hallom el sem hiszem, komolyan). Ugyanis tapasztalataim szerint, az ilyenfajta „kerekasztal” beszélgetéseken, mindenről szó van, csak arról nem, amiért a naiv hallgató eljön. Olyan érzése van ilyenkor a „naiv hallgatónak” mintha mindenki eszeveszett tempóval próbálna valamilyen kiutat találni a probléma súlyossága alól. Eme technika végigviteléhez két lépés van:

Első lépés: Udvariasan elismerjük a azoknak az embereknek produkcióját, akik a későbbiekben segíthetik a munkánkat. A többivel nem kell foglalkozni.

Második lépés: Magunkról beszélni. De nem olyan kispolgári módon, hogy közben meghallgatjuk a másikat, maximum úgy tenni (de az már kedvesnek minősül). Minél több, annál jobb.

Valószínűleg úgy gondolják, hogy a „PestiEst”-en kívül itt is a reklám helye van.

Hála Istennek, erre május 18-án az Örökmozgóban nem került sor.

Én úgy mentem oda, hogy lesz, ami lesz. Próbáltam a kerekasztal beszélgetésekről, gondosan fölépített sztereotípiáimat hátrahagyni. Elárulom, nem sikerült. Mivel ahhoz az asztalhoz ültem, ahova később a meghívott művészek (beszélgetők) ültek. Nagyon nagy nyomás nehezedett rám, amikor észrevettem, hogy én elől ülök, mikor egy jól megszokott „kerekasztal megbeszélésen” ilyet nem lehet! Sértés! Hiszen vannak azok, akik elől ülnek, és vannak azok, akik hallgatják a beszélgetést. Félreértés ne essék. Nem a szakmai rátermettségüket vonom kétségbe! Arra a magától értetődő tényre szeretném felhívni a figyelmet, hogy fölösleges egy beszélgetésen kiemelni bárkit is. Hiszen akkor vannak, akik alul vannak, így már nincs annyi jogosultságuk hozzá szólni a dologhoz. Így természetesen a következmény az lesz, hogy a „kerekasztal” nem kerekedik, hanem majdnem olyan mintha tévét nézne az ember, annyi különbséggel, hogy otthon a TV előtt lehet böffenteni.

Zavaromban ültem is volna máshova, de Lökös Ildikó az est moderátora rám szólt, hogy: „Nyugodtan maradj, ott ülsz, ahol akarsz.” Ez volt a második pozitívum. A „kerekasztal” tényleg „kerek” volt, nem éreztem különbséget köztem és a megjelent rendezők között. Persze azok az urak és hölgy, név szerint: Bagó Bertalan, Balogh Rodrigó, Lengyel Anna, Mohácsi János, Szőcs Artúr – sokkal tanultabbak, mint személyem. A helyzetben nem volt különbség. Egy órára emberek lehettünk, akik beszélgetnek a cigány színházról. Az első, akit kérdeztek: Balogh Rodrigó. A „Tollfosztás” rendezője és a Független Színház tanítója arról beszélt, hogy célja: „Szakmailag rátermett színészeket tudjon kiképezni és biztonsággal elindítani a színházi struktúrában.” És ami még fontos: „Ezekben a fiatalokban egy közös van, mindannyian nehéz sorsúak” Ez a két idézett mondat Rodrigótól, összefügg egy harmadik gondolattal, amit többször hallottam tőle a próbák során: „Nem az a lényeg, mi okozza a nehézséget, hanem az, hogy hogyan kerekedsz felül rajta” Önmagához híven, nem is próbált kibújni a kérdés súlya alól:„Hogyan tovább? Hogy lehet felülkerekedni?” Ez egy fontos kérdés, amin mindenki bátran törheti a fejét a buszon, otthon, stb. Bár azt meg kell jegyeznem, hogy válaszolni is érdemes rá. Egy példa, Rodrigó válasza: Független Színház.

Ez a válasz nem csak neki biztosít továbblépést, hanem a fent említett nehéz sorsú fiataloknak. Következtetés: Lehetőséget ad másnak is a felülkerekedés nem egyszerű, ám színes küzdelmében.

Mohácsi János a következő. Ez az úriember rendezte a „Csak egy szög” című előadást.

Idézem: „A színészeket megkérdezem, mit gondolnak az adott jelenetről, poénról. Van, hogy megszavaztatom őket. Hiszen valószínűleg szociálisan érzékeny, tapasztalatból dolgozó emberekről van szó. Netán olvas is.” Hát igen. Ez is azt mutatja, mennyire többre megy egy előadás (akár…) ha az emberek összedolgoznak. (Akár egy ország is jobban működhetne, ha lenne összhang.)

Ott volt még az „EMKE volt egyszer egy kávéház…” című darab rendezője Bagó Bertalan.

Ő rögtön az elején be-kávézott, aztán heves kézmozdulatokkal magyarázott. Annyira lekötötte a figyelmemet a bravúros gesztikulálása, hogy amit mondott, arra sajnos nem emlékszem. Viszont az előadás amit rendezett csodálatosnak tartom. Lenyűgöző darab. Nagy kár, hogy már nem játsszák.

A soron következő, hölgy kreatív producerként vett részt a „Szóról Szóra” című előadásban. Lengyel Anna. Azt is elmondta nekünk, hogy ez az úgynevezett „verbatim” előadás mód, ami görög szóból ered, és azt jelenti: „szó szerint”. Azt is mondta, hogy lehet, hogy azért közelítették meg ilyen módon az előadást, mert nem volt elég fantáziája. Amit el is hiszek. De azért kreativitása biztos, hogy van, mert jegyezzük meg egy ilyen munkát (aminek érdekében tíz vidéki településre elmentek interjúzni) összefésülni, nem kis feladat.

Végezetül: Szőcs Artúr. „Cigánytábor az égbe megy”. Ha a szótárba illusztrálnom kellene a „művészlélek” fogalmat, az ő képét helyezném be. Félre a tréfát. Ahogy beszélt az alkotásáról érezni lehetett benne a megbízható embert, aki soha nem adja föl, és ennek tetejébe még fel is ismerte az akadályt, de tovább megyek: tanulságot is levont. Meg is mondom, miből gondolom ezt. Artúr szavaival: „Rengeteg helyre mentem a színdarab ötlettel. A felületesek azt mondták: Nem, mert a címében benne van, hogy cigány. A kicsit mélyebbre látók meg azt mondták, hogy: Nem, mert lovat lopnak benne…”

Kérdések: Miért van az, hogy akinek szociális érzékenysége nem engedi, hogy kimondatlanul maradjanak dolgok, sőt igyekszik a megoldásra törekedni, annak kevesebb a pénze és szava halkabb, mint akinek meg lenne minden lehetősége, hogy pénzét a fejlődésre fordítsa. Ez utóbbinak azonban meg se morális se szociális érzékenysége nincsen. Miért? Miért kellett Szőcs Artúrnak annyit járkálnia? Miért nem játsszák például: a „De Jajj” című előadást? Miért játsszák még mindig a „Cigányok” című előadást?

Tóth Istu

2013.05.19.

Nemrég volt szerencsém megnézni a Billy világa című darabot Szőcs Artúr rendezésében.  Előzőleg nem hallottam a darabról, csak annyit, hogy Billy süket, és ezt dolgozza fel a darab. Kettős érzéssel ültem be. Egyfelől nagyon kíváncsi voltam, mivel nem sokat tudok a témáról, másrészt viszont féltem egy kicsit, nehogy valami szájbarágós előadás legyen arról, hogy tiszteljük a sérült embereket. Szerencsére nem az lett.

A darab azonnal magába szívta a nézőt, és végig nem engedte el. A nyitókép nagyon érdekes volt. Figyeltünk egy hétköznapi családot, ahol veszekszik a két testvér, a szülők pedig ide-oda szurkálnak mindenkinek, majd a jelenet közepén egyszer csak az asztal alól felbukkan Billy, és megkérdezi a maga nehézkes beszédével, hogy „Most mi van?”. Az őt alakító Telekes Péter nagyon jól megjelenítette Billy beszédmódját. A legkevésbé sem volt erőltetett. A fiú kérdésére a darab közepéig nem kapunk választ. 

Nagyon tetszett, ahogy a színdarab feldolgozza a hallássérültség témáját. A félelmem azzal kapcsolatban, hogy szájbarágós lesz a darab, már az első jelenet végén elszállt. Az író Nina Raine nem finomkodott. Először persze jöttek a kellemes dolgok, mint összetartás, közös események. Aztán a kínos kérdések végül a válaszok, amelyeket senki nem akart beismerni. A jelelésnek bizony komoly határai vannak, és kemény a részvétmentes ranglista a sérültek között. Örülnöd kell annak, hogy megsüketülsz. Valljuk be, nem ezeket hallja először az ember, amikor a halláskárosultakról esik szó. Billy szerelme Sylvia (Bata Éva) először könnyedén mesél a saját életéről és sérültségéről.  Arról hogy ő lentebb van a halláskárosultak hierarchiájában, de ahogy egyre jobban veszíti el hallását, egyre feljebb kerül. A csúcson a teljesen siket-némán születettek állnak, mivel nekik a legnehezebb az életben. Ők érdemlik a legtöbb elismerést. Fontos kiemelnem, hogy elismerést és nem részvétet.  Később kiderül, hogy ez a közösség milyen kemény is tud lenni. Pont ezért.  Az ember nem kaphat közöttük részvétet, hiszen minél jobban romlik az állapota, annál feljebb kerül a ranglistán.

A másik fontos kérdés, amit felvet a darab, hogy mi történik, ha egy sérült emberen azzal akarunk segíteni, hogy nem úgy neveljük mintha sérült lenne? Ezt a kérdést talán nem is válaszolja meg egészen. Rengeteg érvet és ellenérvet sorakoztat fel, mint például: Billy megtanult szájról olvasni, mert az anyja rengeteget foglalkozott vele, és ezért járhatott rendes iskolába. Billy viszont rettentően szenved attól, hogy nem fogadják el az ő sérültségét. Ezen felül a sérültek között a hierarchia alján volt, mivel sérültként nem tud jelelni. A rengeteg érv végén a nézőnek van lehetősége eldönteni mit tart helyesnek.

Az egyetlen apró problémám a darab végével volt.  A történet két szála nagyon szépen kiegyenlítette egymást. Mikor a családi szál lefelé tartott a munka, szerelem, önállóság épp felfelé és fordítva.  Viszont a vége mindkét szálon hirtelen oktalanul jóra fordult. 

ISMÉT ELÉRKEZETT AZ A RÉSZ, AHOL KÉNYTELEN VAGYOK LELŐNI A DARAB FONTOS ESEMÉNYEIT.

Billy a munkája közben bűncselekményt követett el. Kitalált beszélgetéseket amik alapján elítéltek embereket. Emiatt megromlik a kapcsolata Slyviával is. A családjától meg egyébként is tajtékozva költözött el. Ez három komoly probléma Billy életében, de mégis egy jelenetben akarták feloldani őket a legvégén.

A családot értem. Szerették Billyt persze, hogy örülnek, mikor visszajön, és megtanulnak jelelni a kedvéért. Sylviát is értem, mert bár szakítottak, azért mégis csak szeretik egymást, de az, hogy újra összejönnek, hitelesebb lett volna egy külön jelenetben. Viszont az a szál hogy Billy bűncselekményt követett el feldolgozatlan maradt. Meg lett említve egy lehetséges börtön, meg felülvizsgálat, de maga az ítélet nem derült ki.  Szerintem egy félmondatot csak megért volna.

Összefoglalva, szerintem a végére egy vagy másfél jelenet még elfért volna. Így nagyon a klasszikus drámákra hajazott ahol minden hirtelen átfordul rosszból a jóba, de mivel ez elég realisztikus darab itt engem nagyon kizökkentett.

Ettől függetlenül viszont mindenkinek nagyon javaslom a darab megnézését. A zseniális alakításokon túl a téma feldolgozása miatt.

Boros Tamás

U.I.: Nem tudom, hogy kinek az ötlete volt a lépcsőszekrény, de ha lesz saját házam és abban lesz emelet, akkor tuti ilyen lesz benne a lépcső.