Betekintés a Független Színház világába

Gunics Nikolett, a budapesti Katona József Szakközépiskola

11. évfolyamos tanulójának beszámolója a Tollfosztás workshopról

2014. január 20-án a sulimba jöttek workshoposok: Vivien, Tamás és Angéla, hogy felkeltsék a figyelmünket olyan témákra, amik a hétköznapjaink részévé váltak.

Kíváncsian vártam, teljesen egészében mi is pontosan a Független Színház? 

Szín tisztán emlékszem, én voltam az első az osztályban, átnézni készültem épp egy tantárgyat, miközben bejött a 3 workshopos fülig érő mosollyal: Vivien, Tamás és mentoruk, Angéla, aki a workshop közben jegyzetelte az osztály gondolatait, észrevételeit. Elkezdtek rákészülni. Bemutatkoztunk. Pár szót váltottunk, majd a többieket is nápolyival várták!

Körbe ültünk, mint egy nagycsalád, elmondták, hogy ők azért jöttek ide, hogy a társadalmat érintő problémákra, kérdésekre találjunk választ közösen.  Az osztályom csöndben, lelkesedve érdeklődött a szituációs és személyiség fejlesztős feladatok iránt. Az egyik például egy bemelegítő volt. Felálltunk és oda kellett ahhoz a személyhez menni, akit alig ismerünk, kezet fogni és bemutatkozni neki a ránk jellemező tulajdonsággal, például: mindent elnéző Niki, aztán beállni az ő helyére. Mivel korareggel volt, mindenki ügyetlenkedett, :D, de élveztük. 

Mikor már teljesen felébredtünk, újabb feladat várt ránk és mi álltunk elébe. A feladat az volt, hogy felolvastak egy mai társadalmat érintő témát és mindenki eldönthette melyik oldalra áll: egyet ért, nem ért egyet vagy szo-szo. De nem csak ennyi volt, érvelni kellett mellettük. Kialakultak kis konfliktusok is, hisz mit sem ér az érvelés konfliktus nélkül. 

Hoztak magukkal egy filmet, a címe az volt,hogy Tollfosztás. Mikor elkezdtük nézni én nagyon  elgondolkodtam, a történet arról szól, hogy 5 fiatal haza szeretne jutni, ezért elszöknek egy cigány táborból, miközben megismerik egymást és barátság alakul ki közöttük, együtt ismerik meg az élet árnyoldalait, döntés elé állítja őket az élet , így hamar fel kell nőniük. nagyon magával ragadott az egész film.

Eltelt egy hét, január 27-én ismét meglátogattak minket a srácok.

Személyes kedvencem a január 27-i feladat  volt: az esetfeldolgozás. Kaptunk újságokat, amiből vághattunk ki képeket, odaillő szavakat majd minden csapattag kapott egy társadalmat érintő témát (szegénység, megkülönböztetés, oktatás, igazságszolgáltatás) és egy nagy kartonpapírt, ceruzákat, zsírkrétákat stb. annyi idő állt rendelkezésünkre, amennyit szerettünk volna, hisz látták a trénerek, hogy nagyon a témában van mindenki.

Csapatostul jöttünk ki megmutatni mit alkottunk és ki kellett fejteni mi a véleményünk ezekről a témákról én például az igazságszolgáltatást kaptam a csapatommal, emlékszem, hogy összevissza keresgéltünk, majd mikor eléggé belejöttünk kitaláltuk, hogy mi lenne, ha újságból kivágott szövegek lennének a képek körül?!  Persze amik illettek is a kapott témánkra, úgy éreztük beleadtuk a szívünket is :D. Ez a téma is a mindennapok része, hisz nekünk sem mindegy mi történik velünk, gondolok itt az államra.

Mikor vége lett, nagy nehezen elmentem a következő órámra, de még mindig a Független Színházra gondoltam. Eseménydús volt számomra, sokat tanultam belőle pl:  elfogadást, türelmet, sokkal jobban megismerhettem a körülöttem lévőket, főleg  a csapatmunkának köszönhetően, ezáltal új barátságok szövődtek és azt is jó hallani , hogy a nehéz sorsú gyerekek is ugyanúgy érvényesülnek a Független Színháznál, mert nem az számít, honnan jössz és ki vagy, csupán az ,hogy amit csinálsz, csináld szeretettel. 

Az is biztos, hogy mindenki tanult egymástól és én is adhattam át másoknak tanulnivalót: legyenek jobb meglátásai a mai  élethelyzetek iránt, bátran merjenek barátkozni.

Mikor eltelt egy kis idő, az osztályfőnököm behozott egy papírt, amire mindenki felírta a véleményét, sokat beszéltünk a színházról. A mai napig nem bánom, hogy része lehettem egy ilyen odaadó workshopos közösségnek.

Gunics Niki, Budapest, 2014. július 27.

0 Tovább

Tollfosztás workshop - "Nem vagyok előítéletes, de a fajok azért ne keveredjenek."

Boros Tamás László Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor szakára beadott dolgozata

Rengeteg olyan színházi élményem volt, amire azt tudnám mondani, hogy nagy hatással volt rám vagy megváltoztatott bennem valamit. Ennek ellenére elég egyértelmű volt számomra, hogy ebben a beszámolóban a Tollfosztás workshopról fogok írni, mivel ez egy olyan tanulási folyamat, ahol úgy tanulok, hogy közben lehetőségem van nyitott gondolkodásra és véleményformálásra buzdítani másokat.

Honnan indultam?

2013 novemberében indult a kortárs trénerképzés a Független Színháznál. A helyzet nem volt teljesen ismeretlen, hiszen 2012 decemberében kezdődött a Peer Gynt Gyermekei színházi műhelymunka, amiben szintén részt vettem, mint színházi ösztöndíjas. Így enyhe déjà vu érzettel érkeztem meg aznap a váci utcai próbaterembe, mivel egy évvel ezelőtt is egy új munkába vágtam bele ugyanitt. Rajtam kívül még három ember vett részt a képzésen: Balogh Vivien, Szegedi Tamás és Macher Judit. Miután velük összeismerkedtünk el is kezdődött a képzés, amit Balogh Rodrigó és Illés Márton tartott. Először tisztázták és bemutatták, hogy honnan származik az ötlet a projektre, miből is áll maga a képzés és a workshop illetve, hogy miért éppen minket választottak. Ahogy ezeket hallgattam – a kíváncsiság mellett– az a kérdés fogalmazódott meg bennem: „mit fogok én mondani egy nálam csak néhány évvel fiatalabb osztályközösségnek a magyarországi cigányságot érintő társadalmi problémákról kétszer három órában?”. Ez és a képzés alatt felmerülő más kérdések mostanra már tisztázódottak.

Miért pont a Tollfosztás?

A Tollfosztás a Független Színház színdarabja, ami az előadásokkal, a filmmel és a workshopokkal már a sokadik fázisát éli. A mű jogvédő irodák által feldolgozott és feledésbe merült diszkriminációs eseteket mutat be, ezeken keresztül világít rá aktuális társadalmi problémákra. A Tollfosztás filmmel ezeket az eseteket és a felmerülő problémákat visszük el diákokhoz és beszélgetünk róluk tabuk nélkül. A Tollfosztás film lényegre törő stílusa miatt remek alapanyag a workshophoz, mivel olyan témákat tárgyalunk ki, amikről a diákok sokszor úgy érzik, hogy erről nem szabad beszélni, hiszen senki nem ad róla információkat nyíltan. Szinte minden iskolában előjön az a feszült érzés a workshop elején, hogy most „hogy beszéljek a cigányokról és mit szabad mondani?” Ez onnan ered, hogy a tanárok is ezekkel a kérdésekkel küszködnek. Több iskolában érződött már az, hogy azért hívtak el minket, mert így nem nekik kell erről mondani semmit.

Miért pont mi?

A workshop egyik fontos alapja, hogy a trénerek kortársak legyenek. Ez azért fontos, mert mi nem tanárként megyünk oda, aki frontálisan leadja az anyagot. Mi beszélgetni megyünk. A diákok sokkal könnyebben lesznek őszinték egy olyan emberrel, akitől csak pár év választ el. A workshopon emiatt nincsenek is bent a tanárok, így ha egy diák elmondja a véleményét, az nem üthet rá vissza, így nem sérülhet a workshop integritása.

Volt olyan iskola, ahol az első kérdés a workshop-al kapcsolatban az volt, hogy „az baj, ha én utálom a cigányokat?”  Miután erre azt a választ adtam, hogy „Nem. Azért vagyunk itt, hogy erről nyíltan lehessen beszélgetni” általában már az első húsz perc után megnyílnak a résztvevők. Ez abban nyilvánult meg, hogy hamar előkerültek az előítéletek minden olyan emberrel kapcsolatban, aki nem magyar származású fehér férfi. Ez elsőre furán hatott, de közben rendkívül hasznos volt, mivel így nagyon sok témáról tudtunk beszélgetni. Ráadásul bizalmi viszony alakult ki. Tudták, hogy nem mondjuk vissza az elhangzott infókat a tanároknak, mivel a közösen kialakított keretekben rögzítettük a csoporttitok fogalmát. Ez volt az a csoport, ahol a cigányság mellett a férfi-női egyenlőségről is beszélnünk kellett, mivel erős hímsovinizmussal találkoztunk. Nagyon érdekes volt látni, hogy nálam alig fiatalabb emberekből mit hoz ki az elkeseredés, a médiában látott sokszor valótlan képek a cigányságról és az otthon hallott sztereotípiák, miközben se velem se a társammal nem voltak ellenségesek. Ha bent van egy tanár ezek a vélemények nem jöttek volna elő, pedig a srácokon érződött, hogy már elegük van az udvariaskodásból.

A workshop struktúrája, felépítése

A workshop 2x180 percből áll. Az első alkalommal megismerkedünk a diákokkal, akiknek előzetesen már megtanultuk a neveit, az állításos játékon keresztül elkezdünk belemenni a kirekesztés és a megkülönböztetés témájába –utána összeszedjük azokat a területeket, ahol hátrány érhet minket, megnézzük a film első 40 percét, majd beszélgetünk az ott elhangzottakról. Az első napon az állításos rész a kedvencem még akkor is, ha éppen nem én vezetem. Itt a résztvevők állításokat hallanak és attól függően, hogy egyetértenek-e az állításokkal, a terem egyik vagy másik felébe állnak, ha nem tudnak dönteni, akkor pedig középre. Minden állítás után megkérdezzük a résztvevőket, hogy miért álltak oda, ahova. Érdekes megfigyelni, ahogy az osztály az első állításnál, miszerint „a hátrányos helyzetűek nehezebben tanulnak idegen nyelveket” még nagyon politikailag korrekt és teljesen egyetértő, de az utolsónál, ami arra kérdez rá, hogy járnának-e cigány fiúval, vagy lánnyal, már teljesen más a helyzet. Az itt elhangzott véleményeket később nagyon jól vissza lehet csatolni a későbbi beszélgetésekben.

A második nap fő eleme a kreatív munka. Itt a diákoknak, kis csoportokban 40 percük van elkészíteni egy-egy kollázst vagy jelenetet. Én általában a jelenetes csapatokkal szoktam dolgozni. Ezt a rész azért szeretem, mert itt van lehetőség arra, hogy egy-egy diákkal többet tudjak beszélgetni. Jobban belelátok a mindennapjaikba és ők is tudnak feltenni kérdéseket nekem. A jelenetek egyik sajátossága, hogy első nekifutásra mindenki verekedni akar. Remek kihívást jelent, hogy ezeket a terveket segítsek nekik megtölteni tartalommal és valós gondolatokkal. Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy nekik nincsenek jó gondolataik, ezért inkább csak bohóckodnak, pedig ha az ember elbeszélget velük nagyon komoly jelenetek szoktak születni.

Miután ezeket bemutatták egymásnak és beszélgettünk a jelenetekről és kollázsokról, megnézzük a film utolsó húsz percét. Azért van szükség erre a szétosztásra, mert az első negyven percben fontos, de inkább mindennapi eseteket mutat be a film, amik az utolsó húsz percben látott halálmonológok mellett eltörpülnek.  Ezen felül a film vége után mindig van egy általános lehangoltság, amit nekünk fel kell oldani. Ha egyben látnák az egészet akkor az elején sokkos állapotba kerülnének és nem lehetne érdemi vitát kezdeményezni. A film végének megbeszélése után már csak a záró kör és az értékelő lapok kiosztása van. Az értékelő lapok írásánál magukra szoktuk hagyni őket, hogy a jelenlétünk ne befolyásolja a válaszokat és mi is kifújhassuk magunkat egy kicsit a folyosón. Ilyenkor rögtön megbeszéljük, hogy ki mit érez a workshop sikerességével kapcsolatban és alig várjuk, hogy megkaparintsuk a már kitöltött értékelő lapokat. A kíváncsiság mellett az értékelő lapok elolvasása azért fontos, mert ez a legközvetlenebb értékelés a munkánkra. A legemlékezetesebb visszajelzés, amikor Lady Gaga Gypsy számából ráírták a refrént az értékelő lapra.

Mitől lesz jó egy workshop?

A workshopok elején még egész más volt számomra a siker küszöbe, mint most. Az elején még úgy gondoltam, ha beleadok száz százalékot és elmondok mindent, amit el akartam mondani az már siker. Elég gyorsan rájöttem, hogy ez nem ilyen egyszerű. Az igazi sikert most már az jelenti, ha a társammal együtt az adott osztályból és magunkból hozzuk ki a maximumot.

Az elején úgy gondoltam, hogy ha mindig rászólok arra, aki zsizseg, miközben én vagy egy osztálytársa éppen a témához szól hozzá, akkor azzal rontom a tréner diák kapcsolatot és nem vettem észre, hogy ezzel a társamból csináltam „rossz zsarut”. Aztán megtanultam, hogy ha pozitív megerősítést adok nekik, akkor ez a probléma már nem áll fenn.  Persze nem csak tanultam, hanem tanítottam is. A társamnak azt, hogy nem kell megijedni a váratlan helyzetektől. A diákoknak pedig azt, hogy bátran fogalmazzák meg és mondják ki a véleményüket és ugyanilyen bátran hallgassák meg a másikét. Ezekben a fejlődésekben nagy szerepe volt Szabó Angélának, aki andragógusként vette át a mentorálasunkat és az értékelő megbeszéléseket Rodrigótól és Marcitól. Januártól ő tartotta a kapcsolatot az iskolákkal és ő intézte a logisztikai feladatokat. Tőle nem csak olyan technikákat tanultunk, amelyek a workshopokon jönnek jól. Beleláthattunk abba is, hogy hogyan áll össze és megy végbe egy telefonos interjú az osztályfőnökkel. Hegedűs Attilától, aki a szupervíziókon pszichológusként egyengette a lelkivilágunkat, olyan csoportvezetési módszereket tanultunk, amellyel visszahozhatunk egy épp széteső workshopot is a rendes kerékvágásba. Kettejüktől mindannyian tanultunk annyit, hogy a workshopok végéhez közeledve önálló gondolataink legyenek a továbblépésre.

Merre tovább?

A workshop nem zárult le ezzel a húsz iskolával. Jelenleg több verzió is kilátásban van arra nézve, hogy hova fejlődjön tovább. Az egyik elgondolás, hogy visszamegyünk ezekbe az iskolákba és egy hosszabb távú, havi rendszerességgel működő workshop sorozatot hozunk létre. A másik terv, hogy eljussunk minél több új iskolába, akár egy háromszor három órás workshopal. Emiatt állítottunk össze két kérdőívet. Az egyiket a tanároknak, a másikat a diákoknak. Az ő visszajelzéseik, az eddigi értékelőlapok eredményei, és a saját tapasztalataink kiértékelése segít megtervezni a workshop jövőjét.

Ez a workshop mindenképpen folytatódni fog, mert olyan témával foglalkozik, amely mindannyiunkat érint, és mégsem lehet róla nyíltan, normális keretek között beszélni. Ezen felül sikerrel oszlat el sztereotípiákat olyan emberekben, akikből később itt vagy ott, de döntéshozók, munkaadók lehetnek.

A későbbiekben is szívesen foglalkoznék workshopok tartásával, de úgy gondolom, hogy az itt megszerzett tudást az élet számos más területén is tudom használni.

0 Tovább

Kereken leírtam a kerekasztal kerekei kereken kerekedését

Örök Mozgó – Romani Filmfesztivál: Beszélgetés a cigány színházakról

Azt hiszem én érkeztem legelőször a beszélgetés helyszínére. Nem volt ott senki, csak én meg egy tál pogácsa, ami rögtön pozitívum volt számomra.

Később megérkezett az az úr, aki nagyon szereteti a cigány zenét, természetesen a beszélgetés közben is előhozakodott a témával (nem bírta ki). Rá is szólt a házigazda viccesen, hogy most nem cigány zenéről, hanem cigány színházról beszélgetünk

Este hét órakor pontosan elkezdődött a beszélgetés, és nagy meglepetésemre valóban a cigány színházról ment az eszmecsere (ha nem a saját fülemmel hallom el sem hiszem, komolyan). Ugyanis tapasztalataim szerint, az ilyenfajta „kerekasztal” beszélgetéseken, mindenről szó van, csak arról nem, amiért a naiv hallgató eljön. Olyan érzése van ilyenkor a „naiv hallgatónak” mintha mindenki eszeveszett tempóval próbálna valamilyen kiutat találni a probléma súlyossága alól. Eme technika végigviteléhez két lépés van:

Első lépés: Udvariasan elismerjük a azoknak az embereknek produkcióját, akik a későbbiekben segíthetik a munkánkat. A többivel nem kell foglalkozni.

Második lépés: Magunkról beszélni. De nem olyan kispolgári módon, hogy közben meghallgatjuk a másikat, maximum úgy tenni (de az már kedvesnek minősül). Minél több, annál jobb.

Valószínűleg úgy gondolják, hogy a „PestiEst”-en kívül itt is a reklám helye van.

Hála Istennek, erre május 18-án az Örökmozgóban nem került sor.

Én úgy mentem oda, hogy lesz, ami lesz. Próbáltam a kerekasztal beszélgetésekről, gondosan fölépített sztereotípiáimat hátrahagyni. Elárulom, nem sikerült. Mivel ahhoz az asztalhoz ültem, ahova később a meghívott művészek (beszélgetők) ültek. Nagyon nagy nyomás nehezedett rám, amikor észrevettem, hogy én elől ülök, mikor egy jól megszokott „kerekasztal megbeszélésen” ilyet nem lehet! Sértés! Hiszen vannak azok, akik elől ülnek, és vannak azok, akik hallgatják a beszélgetést. Félreértés ne essék. Nem a szakmai rátermettségüket vonom kétségbe! Arra a magától értetődő tényre szeretném felhívni a figyelmet, hogy fölösleges egy beszélgetésen kiemelni bárkit is. Hiszen akkor vannak, akik alul vannak, így már nincs annyi jogosultságuk hozzá szólni a dologhoz. Így természetesen a következmény az lesz, hogy a „kerekasztal” nem kerekedik, hanem majdnem olyan mintha tévét nézne az ember, annyi különbséggel, hogy otthon a TV előtt lehet böffenteni.

Zavaromban ültem is volna máshova, de Lökös Ildikó az est moderátora rám szólt, hogy: „Nyugodtan maradj, ott ülsz, ahol akarsz.” Ez volt a második pozitívum. A „kerekasztal” tényleg „kerek” volt, nem éreztem különbséget köztem és a megjelent rendezők között. Persze azok az urak és hölgy, név szerint: Bagó Bertalan, Balogh Rodrigó, Lengyel Anna, Mohácsi János, Szőcs Artúr – sokkal tanultabbak, mint személyem. A helyzetben nem volt különbség. Egy órára emberek lehettünk, akik beszélgetnek a cigány színházról. Az első, akit kérdeztek: Balogh Rodrigó. A „Tollfosztás” rendezője és a Független Színház tanítója arról beszélt, hogy célja: „Szakmailag rátermett színészeket tudjon kiképezni és biztonsággal elindítani a színházi struktúrában.” És ami még fontos: „Ezekben a fiatalokban egy közös van, mindannyian nehéz sorsúak” Ez a két idézett mondat Rodrigótól, összefügg egy harmadik gondolattal, amit többször hallottam tőle a próbák során: „Nem az a lényeg, mi okozza a nehézséget, hanem az, hogy hogyan kerekedsz felül rajta” Önmagához híven, nem is próbált kibújni a kérdés súlya alól:„Hogyan tovább? Hogy lehet felülkerekedni?” Ez egy fontos kérdés, amin mindenki bátran törheti a fejét a buszon, otthon, stb. Bár azt meg kell jegyeznem, hogy válaszolni is érdemes rá. Egy példa, Rodrigó válasza: Független Színház.

Ez a válasz nem csak neki biztosít továbblépést, hanem a fent említett nehéz sorsú fiataloknak. Következtetés: Lehetőséget ad másnak is a felülkerekedés nem egyszerű, ám színes küzdelmében.

Mohácsi János a következő. Ez az úriember rendezte a „Csak egy szög” című előadást.

Idézem: „A színészeket megkérdezem, mit gondolnak az adott jelenetről, poénról. Van, hogy megszavaztatom őket. Hiszen valószínűleg szociálisan érzékeny, tapasztalatból dolgozó emberekről van szó. Netán olvas is.” Hát igen. Ez is azt mutatja, mennyire többre megy egy előadás (akár…) ha az emberek összedolgoznak. (Akár egy ország is jobban működhetne, ha lenne összhang.)

Ott volt még az „EMKE volt egyszer egy kávéház…” című darab rendezője Bagó Bertalan.

Ő rögtön az elején be-kávézott, aztán heves kézmozdulatokkal magyarázott. Annyira lekötötte a figyelmemet a bravúros gesztikulálása, hogy amit mondott, arra sajnos nem emlékszem. Viszont az előadás amit rendezett csodálatosnak tartom. Lenyűgöző darab. Nagy kár, hogy már nem játsszák.

A soron következő, hölgy kreatív producerként vett részt a „Szóról Szóra” című előadásban. Lengyel Anna. Azt is elmondta nekünk, hogy ez az úgynevezett „verbatim” előadás mód, ami görög szóból ered, és azt jelenti: „szó szerint”. Azt is mondta, hogy lehet, hogy azért közelítették meg ilyen módon az előadást, mert nem volt elég fantáziája. Amit el is hiszek. De azért kreativitása biztos, hogy van, mert jegyezzük meg egy ilyen munkát (aminek érdekében tíz vidéki településre elmentek interjúzni) összefésülni, nem kis feladat.

Végezetül: Szőcs Artúr. „Cigánytábor az égbe megy”. Ha a szótárba illusztrálnom kellene a „művészlélek” fogalmat, az ő képét helyezném be. Félre a tréfát. Ahogy beszélt az alkotásáról érezni lehetett benne a megbízható embert, aki soha nem adja föl, és ennek tetejébe még fel is ismerte az akadályt, de tovább megyek: tanulságot is levont. Meg is mondom, miből gondolom ezt. Artúr szavaival: „Rengeteg helyre mentem a színdarab ötlettel. A felületesek azt mondták: Nem, mert a címében benne van, hogy cigány. A kicsit mélyebbre látók meg azt mondták, hogy: Nem, mert lovat lopnak benne…”

Kérdések: Miért van az, hogy akinek szociális érzékenysége nem engedi, hogy kimondatlanul maradjanak dolgok, sőt igyekszik a megoldásra törekedni, annak kevesebb a pénze és szava halkabb, mint akinek meg lenne minden lehetősége, hogy pénzét a fejlődésre fordítsa. Ez utóbbinak azonban meg se morális se szociális érzékenysége nincsen. Miért? Miért kellett Szőcs Artúrnak annyit járkálnia? Miért nem játsszák például: a „De Jajj” című előadást? Miért játsszák még mindig a „Cigányok” című előadást?

 

Tóth Istu

2013.05.19.

0 Tovább

Billy világa

Nemrég volt szerencsém megnézni a Billy világa című darabot Szőcs Artúr rendezésében.  Előzőleg nem hallottam a darabról, csak annyit, hogy Billy süket, és ezt dolgozza fel a darab. Kettős érzéssel ültem be. Egyfelől nagyon kíváncsi voltam, mivel nem sokat tudok a témáról, másrészt viszont féltem egy kicsit, nehogy valami szájbarágós előadás legyen arról, hogy tiszteljük a sérült embereket. Szerencsére nem az lett.

A darab azonnal magába szívta a nézőt, és végig nem engedte el. A nyitókép nagyon érdekes volt. Figyeltünk egy hétköznapi családot, ahol veszekszik a két testvér, a szülők pedig ide-oda szurkálnak mindenkinek, majd a jelenet közepén egyszer csak az asztal alól felbukkan Billy, és megkérdezi a maga nehézkes beszédével, hogy „Most mi van?”. Az őt alakító Telekes Péter nagyon jól megjelenítette Billy beszédmódját. A legkevésbé sem volt erőltetett. A fiú kérdésére a darab közepéig nem kapunk választ. 

Nagyon tetszett, ahogy a színdarab feldolgozza a hallássérültség témáját. A félelmem azzal kapcsolatban, hogy szájbarágós lesz a darab, már az első jelenet végén elszállt. Az író Nina Raine nem finomkodott. Először persze jöttek a kellemes dolgok, mint összetartás, közös események. Aztán a kínos kérdések végül a válaszok, amelyeket senki nem akart beismerni. A jelelésnek bizony komoly határai vannak, és kemény a részvétmentes ranglista a sérültek között. Örülnöd kell annak, hogy megsüketülsz. Valljuk be, nem ezeket hallja először az ember, amikor a halláskárosultakról esik szó. Billy szerelme Sylvia (Bata Éva) először könnyedén mesél a saját életéről és sérültségéről.  Arról hogy ő lentebb van a halláskárosultak hierarchiájában, de ahogy egyre jobban veszíti el hallását, egyre feljebb kerül. A csúcson a teljesen siket-némán születettek állnak, mivel nekik a legnehezebb az életben. Ők érdemlik a legtöbb elismerést. Fontos kiemelnem, hogy elismerést és nem részvétet.  Később kiderül, hogy ez a közösség milyen kemény is tud lenni. Pont ezért.  Az ember nem kaphat közöttük részvétet, hiszen minél jobban romlik az állapota, annál feljebb kerül a ranglistán.


A másik fontos kérdés, amit felvet a darab, hogy mi történik, ha egy sérült emberen azzal akarunk segíteni, hogy nem úgy neveljük mintha sérült lenne? Ezt a kérdést talán nem is válaszolja meg egészen. Rengeteg érvet és ellenérvet sorakoztat fel, mint például: Billy megtanult szájról olvasni, mert az anyja rengeteget foglalkozott vele, és ezért járhatott rendes iskolába. Billy viszont rettentően szenved attól, hogy nem fogadják el az ő sérültségét. Ezen felül a sérültek között a hierarchia alján volt, mivel sérültként nem tud jelelni. A rengeteg érv végén a nézőnek van lehetősége eldönteni mit tart helyesnek.

Az egyetlen apró problémám a darab végével volt.  A történet két szála nagyon szépen kiegyenlítette egymást. Mikor a családi szál lefelé tartott a munka, szerelem, önállóság épp felfelé és fordítva.  Viszont a vége mindkét szálon hirtelen oktalanul jóra fordult. 

ISMÉT ELÉRKEZETT AZ A RÉSZ, AHOL KÉNYTELEN VAGYOK LELŐNI A DARAB FONTOS ESEMÉNYEIT.

Billy a munkája közben bűncselekményt követett el. Kitalált beszélgetéseket amik alapján elítéltek embereket. Emiatt megromlik a kapcsolata Slyviával is. A családjától meg egyébként is tajtékozva költözött el. Ez három komoly probléma Billy életében, de mégis egy jelenetben akarták feloldani őket a legvégén.

A családot értem. Szerették Billyt persze, hogy örülnek, mikor visszajön, és megtanulnak jelelni a kedvéért. Sylviát is értem, mert bár szakítottak, azért mégis csak szeretik egymást, de az, hogy újra összejönnek, hitelesebb lett volna egy külön jelenetben. Viszont az a szál hogy Billy bűncselekményt követett el feldolgozatlan maradt. Meg lett említve egy lehetséges börtön, meg felülvizsgálat, de maga az ítélet nem derült ki.  Szerintem egy félmondatot csak megért volna.

Összefoglalva, szerintem a végére egy vagy másfél jelenet még elfért volna. Így nagyon a klasszikus drámákra hajazott ahol minden hirtelen átfordul rosszból a jóba, de mivel ez elég realisztikus darab itt engem nagyon kizökkentett.

Ettől függetlenül viszont mindenkinek nagyon javaslom a darab megnézését. A zseniális alakításokon túl a téma feldolgozása miatt.

Boros Tamás

U.I.: Nem tudom, hogy kinek az ötlete volt a lépcsőszekrény, de ha lesz saját házam és abban lesz emelet, akkor tuti ilyen lesz benne a lépcső.

0 Tovább

Parasztopera: Sztereotípiák és morbid humor

Nézői vélemények

Nem rég volt szerencsénk látni Pintér Béla által írt és rendezett Parasztopera c. darabot.
A darab főleg a falusi embereket érintő sztereotípiákkal dolgozik: ivászat, régies nyelvezet, autentikus népdalokban fejezi ki magát mindenki… szóval a szokásos.
A történet rendkívül egyszerű (vagy csak annak látszik). Két fiatal rettentően szerelmes egymásba, és ezért (meg mert a lány terhes) össze fognak házasodni. A lány városi, de igyekszik beilleszkedni a férje környezetébe (próbálkozik a pösti), persze a szülei nem örülnek ennek a házasságnak (pontosabban az anyja nem, az apja meg papucs), mert nem szeretnének a lányuknak ilyen életet. A férj falun éldegél a családjával, akik nagyon szeretik az arát (amikor csöndben van), és annak családját. Van még egy örökbefogadott lány is a férj oldaláról, aki szerelmes a bátyjába (csak mostoha), és annyira nem örül a házasságnak. Meg annak sem, hogy az apja eladta két hold szőlőért egy alkoholistának. Szóval ez a kis vidám csipet csapat nekifog, hogy összeadja a fiatalokat. Ennyit a nyitóképről meg a sztoriról röviden, többet nem érdemes elmondani, mert csak lelőnénk a poénokat (mintha nem lenne benne elég).

Magáról a darabról:

Sztereotípiák:

A darabban rengeteg sztereotípia jelenik meg. Mint a falusiakat, mint a nagyvárosiakat érintő képek. A falusiak népviseletben népdalokat énekelve éldegélnek az állataik között. A városiak zakóban meg párducmintás feszülős ruhában feszítenek, és közben igyekszenek udvariasan úgy viselkedni mintha ők is falusiak lennének (hogy ne tűnjenek ki annyira).
A darab ezeket a sztereotípiákat nagyon könnyed humorral teljesen kifordítja, így nem lesz sértő senkire nézve (viszont annál viccesebb lesz mindenkinek). A két kultúra találkozásánál elhangzó kedves és udvarias (és jól időzített bazdmegekkel megtűzdelt) párbeszédektől mindenki könnyesre nevette magát. Elsőként a falu, majd az egész társadalom kritikája jelenik, meg, majd a darab ennél is tovább mutat. Bár a darab több társadalmi réteget is kritizál, valahogy mégsem sért senkit. Az egyik az, hogy az egész teljesen nonszensz, a másik, hogy minden karakterben van valami, ami miatt szerethető (igen még a vasutasban is).

A szöveg (ének):

Mint a darab címéből sejteni lehet, ez egy opera (tehát énekelnek benne). A dalok hangulata remekül el volt találva (Itt külön dicséret a zenészeknek a remek játékért), de ez egy operánál el is várandó, bár színpadon végig énekelni egy teljes estét – prózai színészek számára – nem könnyű feladat. Ami viszont igazán fontos az maga a szöveg. A „parasztias fogalmazás” mellett végig ott volt egy nagyon pontos és finom komponálás. Az ember azt érezte, hogy a színészek tényleg spontán szövegeket mondanak mégis minden „rím hiba” is a helyén volt. A mondanivaló nagyon szépen átjött mindig (mondjuk elég lényegre törő volt). Azt kell, mondjam, hogy a szöveg nagyon szépen fenntartja az érdeklődést, és a néző figyelmét végig magára vonja.

A színészekről:

A színészi játék is nagyon szép volt. Nagyon jól kihasználták a szövegből adódott lehetőségeket. A vőlegény - Pintér Béla (mindenes)- és leendő felesége - Nagy-Abonyi Sarolta (én ezt a párosítást láttam) - nyitó párbeszéde már annyira berántja a nézőt, hogy utána minden apró hatása a darabnak remekül működik. A történet során egyensúlyban voltak a szerepek, nem is lehetett, külön kiemelni egy főszereplőt. Így minden felmerülő probléma egyenlő figyelmet kap és a színdarab ad lehetőséget a nézőnek arra, hogy saját maga gondolja át és ítélkezzen egy-egy problémán (persze csak a nézőtéren és magában.)

A történet:

A történet a maga egyszerű kezdéséből rengeteg csavaron keresztül olyan izgalmas és feszes sztorit hoz össze, amelynek a végén az ember meglepődik, hogy „máris vége?”. Én is elnéztem volna még egy darabig. Bár először féltem attól, hogy lapos lesz, de az állomásfőnök - Thuróczy Szabolcs – remek berobbanása következtében beindult az események lavinája.

ÉS ELÉRKEZETT AZ A PILLANAT, HOGY NEM TUDUNK ANÉLKÜL ÍRNI, HOGY EL NE ÁRULJUNK RÉSZELTEKET. SZÓVAL, AKI NEM LÁTTA MÉG A DARABOT AZ NÉZZE MEG ÉS UTÁNA FOLYTASSA AZ OLVASÁST.

Ami szúrta a szemünket:

A parasztgazda miért adja el két hold szőlőért a nevelt lányát, hiszen nagyon sok hektár van már így is a tulajdonában?

A másik az állomásfőnök és a cowboy személye. Amíg nem jelennek meg együtt a színpadon olyan érzése van az embernek, mintha a kettő figura ugyanaz a személy lenne. Én személy szerint először azt hittem, hogy ugyan az a színész.

Ettől függetlenül egy nagyon jó darabnak tartjuk, és erősen gondolkodunk az újranézésén. Minden korosztály számára élvezhető, és mivel humor és dráma is megjelenik benne, az eltérő műfajok kedvelőinek is ajánlhatjuk.

0 Tovább
«
12

fuggetlenszinhaz

blogavatar

A színház Peer Gynt ösztöndíjasai arról osztják meg nézeteiket, miként ábrázolják a különböző kulturális termékek a társadalom egyes csoportjait

Utolsó kommentek